A KUTYATENYÉSZTÉS

Az emberi történelem ősi magaskultúráinak sorába tartozó ókori Egyiptomban már kétségtelenül – a szó mai értelmében is – tudatos házikutya fajtatenyésztés folyt. Itt teljesedik ki kutya és ember kapcsolata.

Történik mindez úgy, hogy e kultúra tanulmányozása során egyfajta kettősségnek lehetünk tanúi. Egyfelől a civilizált ember már képes egyszerű eszközeivel, ugyanakkor gazdag tudományos ismeretei révén pontosan előre jelezni a Nílus áradását, s létrehozni máig fennmaradt, az utókort bámulatra késztető alkotásait. Másfelől lelke és tudata még ezernyi szállal kötődik a természethez. Tudja, ennek erőit le nem győzheti, de ismeretei alapján élhet velük. Ebben a mindennapos küzdelemben kitüntetett szerep jut régi társának: a kutyának.

Négylábú barátja jelen van a városok utcáin, s végzi takarítói tevékenységét (pária kutyák), elkíséri gazdáját a vadászatra, segít a nyáj terelésében, őrzésében, ha kell fegyveres harcaiban is részt vesz. Szoros kötődését az emberhez az istenek panteonjában elfoglalt helye is mutatja. A közös élet mozzanatait pedig a hálás ember megörökíti.

Itt kell megemlítenem, hogy kísérletező kedvükben az egyiptomiak megpróbálkoznak a hiéna (cibethiéna?) háziasításával is, mint szintén családi alapon szerveződő, hierarchikus társadalomban élő ragadozóéval. E tevékenységgel azonban viszonylag hamar felhagynak.

Az egyiptomiak tehát nem csupán tartották és használták, szerették és becsülték a kutyát, de mint mondtam, tudatosan tenyésztették is számos fajtában. Nem lehet nem észrevenni a sloughi (arab agár), a cirneco dell’ Etna, a fáraókutya, az ibizai kopó és a nagy portugál kopó morfológiai hasonlatosságát a fennmaradt ábrázolásokkal, csakúgy, mint a basenji, de a jurai és schwyzi kopók esetében is. A számos fennmaradt művészi alkotás közül is kiemelkednek a thébai sírokban fellelt falfestmények, melyek valóságos fajtaismertetőként adnak áttekintést a fáraók birodalmának kutyáiról. A tesem és sloughi típusú agaraktól az epiroszi molosszuson át a kopószerű és rövidlábú kutyáig terjed a paletta. Utóbbiról nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban csupán kísérőként („társasági”), esetleg jelzőebként, vagy a ház és gabonaraktárak körüli rágcsálóirtásban jeleskedő jószágként élte életét.

Érdekes és tanulságos adalék a kutya származásáról folyó vitához Anubisz isten léte. Az talán köztudott, hogy a Rosette-i kő Champollion által történt 1822. évi megfejtése előtt Egyiptomról szóló ismereteinket csupán a görög-római szerzők műveiből nyerhettük. Így érthető, hogy a világszerte elterjedt elnevezések is a görög alakban rögzültek. Ez történt Anubisz esetében is. Az ő eredeti, becsületes, egyiptomi neve ugyanis Inpu (Inpw). E szó jelentése pedig: kutya, kis kutya. Kétségtelen ugyanakkor, hogy általában sakálfejű istenként emlegetik. Ma ez számunkra logikátlannak és zavarónak tűnik. Ám gondoljuk meg! A kor embere a kutya háziasításának gyökereihez még igencsak közelinek mondható. Ő volt a valóságos fajtatenyésztés első professzionális művelője. Aligha tételezhetjük fel tehát, hogy puszta következetlenségről volna részéről szó. Inkább arról, hogy számára a kutya és a sakál nem egymást kizáró fogalmat takartak, mivel tenyésztői gyakorlatában nem egyszer fordult elő azok keresztezése. Így, e kettős identitás alapján vált Anubisz (Inpu) is alkalmassá isteni szerepére. Nem lenne szabad soha elfelednünk, a teológiai tézisek, filozófiai fogalmak alapja mindig valamely tapasztalásban keresendő!

Nézzük, mit is mond e kérdésről a mitológia!

Az állatok megtestesült istenek kezdetben, a vadászat oltalmazói; a domesztikálással egyesek az állattartók istenségeivé válnak. Inpu az egyiptomi mitológiában a halottak oltalmazója; fekvő fekete sakál, ill. sakál- vagy kutyafejű ember alakjában. Az elhunyt túlvilági megítéltetéséné mint bíró van jelen, így az istenek bírójának (szab) is nevezik. A sakál jele bírót is jelentett. Kultusza Kaszában (görög: Kynopolisz), a 17. Nomoszhoz (közigazgatási terület) tartozó városban született, de nagyon korán elterjedt egész Egyiptomban. Az Ó-Birodalom időszakában a holtak istenének tartották. Fő jelzői: „Henti-Imentiu”, vagyis a Nyugatiak (elhunytak) Élén Álló, „Ra-Szetau ( a holtak országa) ura”, „az istenek palotájában élen álló”. A piramis szövegek szerint a holtak birodalmának főistene volt, ő tartotta számon a megholtak szívét. A Kr.e. III. évezred végétől azonban feladatai fokozatosan áthárultak Oziriszra, aki jelzőit is átvette, Anubisz pedig átkerült az Ozirisz-misztériumokhoz kapcsolódó istenek körébe. Izisz-szel együtt kereste Ozirisz holttestét, óvta az ellenségtől, és Thot-tal együtt részt vett Ozirisz ítélethozatalaiban. Nagy szerepet játszott a temetési szertartásban, nevével sűrűn találkozunk a halotti irodalomban: ő volt az elhunyt testének épségben tartását szolgáló balzsamozásnak, mumifikálásnak az isteni védnöke, sőt egyes elképzelések szerint ő maga végezte az eljárást. Azt tartották róla, hogy, ha rátette kezét a múmiára, az varázsa révén Ah-ba, „boldog állapot”-ba, „lelki világosság”-ba jutott, új életre kelt. Ő helyezte el a sírkamrában a halott körül a „Hórusz fiúkat”, és mindegyiknek adott megőrzésre egy kanopusz edényt az elhunyt bebalzsamozott belső szerveivel. Szoros kapcsolatban állt a thébai nekropolisszal, amelynek pecsétjén kilenc fogoly felett fekvő sakálként ábrázolták. Találkozunk szobrával Nebhepruré (Tutanhamon) sírjában is, mint a fáraó kutya alakban való megtestesülésével átváltozásai során. Bata isten fivérének tartották, róluk szól a két testvér meséje. Plutarkhosz szerint Ozirisznak és Nebethutnak a fia.

Vajon nem a holtig tartó hűség legszebb elismerése az ember részéről e kitüntetett szerep? A kutya (Inpu), aki életünkben megbízható társunk, akire házunk, javaink, családunk, személyünk őrzését bíztuk, végül lelkünk vezetője, őrizője lesz a holtak birodalmában.

Felső-Egyiptomból, Abydos mellől került elő egy úgynevezett Goleni-főnöki edény, az amarai kultúrából, mely a legrégebbi vadászkutya (agár?) ábrázolás a Kr.e.: 3800-3600 közötti időből (predinasztikus korszak). A Hierakonpoliszból, Kr.e.: 3200 tájáról fennmaradt, palából készült sminkpalettán pedig az első lógó fülű (vadászkutya, agár?) kutya ábrázolás látható. Ekkor, Kr.e. 3000 körül készülnek az első kutyasírkövek. Egyikükön hieroglifa olvasható, ebből megtudjuk: ezt a kb. 5000 évvel ezelőtt élt kutyát (életében Egyiptom egyik első királyát szolgálta) Nebnek hívták. Ez „Uraság”-nak fordítható, nyílván tréfás elnevezés. Az ő neve az első ismert kutyanév! E korban egyébként, ma kegyetlennek tűnik, a temetkezési szokások értelmében uruk halálakor a szolgákat megölték, hogy követhessék gazdájukat s dolgozhassanak neki a másik világban is. A kutyákat ugyancsak a háznép sírjai mellé temették. Hernéith királyné sírjának bejáratánál egy kutya csontváza feküdt. Életében talán a palota kapujának őrzője lehetett, s úrnőjével kellett maradnia annak utolsó lakhelyén is.

Az Ó-Birodalom korából (piramisépítő fáraók!) ismerjük egy kutyasír feliratának hosszabb részletét: „Őfelsége parancsolta meg, hogy eltemessék őt”. A szöveg a továbbiakban elmondja, hogy a sírfelszerelést a kincstár biztosította.

„Természetesen ” egyiptomi ásatásokból kerültek elő a legrégebbi kutyanyakörvek is. Az egyik különös igényességgel van kidolgozva. Díszítésén oroszlánok vagy párducok vetik magukat antilopokra.

Ismerünk egy Kr.e. 1120 táján készült bizottsági jegyzőkönyvet, mely a királyok völgyében elharapódzott sírrablások kivizsgálása során került felvételre. Ebben szerepel Antef király ekkor már ezer éves sírja is. Az irat szerint a sír előtt egy kőtábla állt a király alakjával, lábainál kutyája, Behka. Az 1860-as, Mariette, francia egyiptológus által végzett ásatás igazolta a közel háromezer éves papirusz adatait. Előkerült a kőtábla, s rajta Behka. Antef egyébként nagy kutyabarát lehetett, Behkán kívül négy kutyája is látható mellette: Pehtesz, Abaker, Tekeru, Tekner.

A Kr.e. I. évezredben már több város szent állata a kutya. Temetésükről külön nekropoliszokban gondoskodnak.

Kynopolisz (a Kutyák Városa) lakói még háborúságba is keveredtek szomszédaikkal, akik elfogták és megették néhány kutyájukat. A háborúban a vétkes falvak lakói véresen lakoltak bűnükért.

Elefántcsont metszetek tanúsága szerint – csakúgy, mint napjainkban – a gyermekek is szívesen játszadoztak a kutyákkal.

Hérodotosz görög történetírót egyiptomi útja során meglepte, hogy egy kutya pusztulása a gazda egész családját gyászba borítja. Látta, hogy a tetemet bebalzsamoztatják, s finom gyolcsokba takargatva helyezik nyugalomra, pontosabban indítják útjára – hitük szerint – az örök élet másik világába. Tapasztalhatta, minden településnek saját kutyatemetője van. Észleléseit a régészeti feltárások igazolták. A sivatagi temetőkből sok bebalzsamozott kutyatetem került elő.

Ipi sírjának falfestménye azt a hétköznapi jelenetet ábrázolja, melyen a Nílusból vizet merítő gazda mozdulatát híven figyelő kutya egyértelműen kedvencként jelenik meg. Nincs más dolga, „csak” a gazda közelében lenni! De láthatunk büszke vadászt sloughi típusú ebével hazatérőben, vállain gazdag zsákmánnyal – az Új-Birodalom korából –, a thébai nekropolisz egyik sírkamrájának festményén. És a fiatal Tutanhamon fáraót, amint afrikai és ázsiai ellenségeit letiporja, majd struccokra vadászik fürge, kopószerű ebeivel. Kutyái akár vadászaton, akár harcban működnek segítőiként, mindig a nyak ütőereit védő széles nyakörvet viselnek.

Egyiptom – mai ismereteink szerint – az elsők között valósította meg a szelektív fajtatenyésztést a házikutya történetében, s az alkalmazás két szélsőségesen új módjának bevezetésében is élen járt. Megszületik az első kedvencnek tenyésztett „fajta (fajták?)”, s rendszeressé válik az eb harcászati alkalmazása, igaz, ekkor még egyes vadászkutyák bevetésével. Az e célra igazán alkalmas fajta majd a Közel-Keleten lát napvilágot, amint erről korábban már szó esett.

 NA A VÁRVA VÁRT LÉNYEG:

PULI 4EVER!

A PULI

A fajta kialakulása és története

A kutyabarátok táborában a puli világszerte talán a legismertebb magyar kutyafajta. Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Pálfalvy Sándor és Thardy Frigyes kiterjedt nyelvészeti és régészeti kutatásai a fajta kialakulásának történetében jónéhény kérdést tisztáztak. A fajta nevét a terelés módjára vezetik vissza. A puli szó a sumer nyelven „támadva terelőt" jelent. Megítélésük szerint a puli több ezer éves múltra vezethető vissza, amely állítást a Hamurabi Kódex adataival, a Bagdadi Múzeumban őrzött hatezer éves fehér, puliszerű alabástrom szobrocskával és az égetett agyagtáblákon talált feljegyzésekkel próbáltak alátámasztani.

Arany Csaba a fajta nevének elemzése során szintén sumer gyökerekre utal. Véleménye az, hogy a puli ősi jelentésének alapszava az „ abaly" kifejezés, amely a nyelvészeti feltárások szerint mintegy hétezer éve értéket, vagyont jelentett. Árkosi József a fajta kialakulásának történetét, irodalmi források felhasználásával napjainkban újabb alapokon elemzi.

A középkori vándorlás során, mielőtt őseink elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása alatt megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, vele született intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelő munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítették a fajtát.

A német szakirodalom gazdag ismeretanyagot dolgozott fel a pásztorkutya fajták tenyésztésének történetéről.

Európában a terelő kutya fajták céltudatos nemesítése a XVII. században kezdődött. Heppe 1751-ben a következők szerint írja le elsőként a puli ősi formáját: „ erősen bodor és nemezes szőrűek, színük általában hollófekete, vannak nagyobb és kisebb testűek. Közepes termetük tömzsi, tekintetük dacos. Buffon 1773-ban a juhászkutyák csoportjában a pulihoz hasonló fajtát ír le, amelynek testét az arcorr és a végtagok kivételével bozontos, általában fekete szőr fedi. Fő feladatuk a nyájak irányítása és a rend fenntartása volt. Hoffmann osztrák kinológus a közepes méretű magyar terelő kutyát „magyar vízikutya" elnevezéssel jelölte. Tény, hogy a hortobágyi és kunsági pásztorember a puli változatai között „vízenjáró puli"-ról is beszélt. Valószínű, hogy ez a megnevezés az uszkár német megfelelőjéből ( Pudel ) származhatott, mivel az uszkárt nevezték a XVIII. században vízikutyának. A spanyolországi eredetű uszkár minden bizonnyal a nagytestű és gyapjasabb spanyol juhfajták térhódításával jutott el hazánk területére. Raitsits és Turcsányi a puli szó német eredetét feltételezték. Kenéz Zoltán a Hortobágy és a Kunság közkedvelt kutyása 1820-ban az alábbiakat vetette papírra: „ A nagy sziktó locsogójában legelésző méneseken már távolról is gyönyörködünk. A csikós kancákat a zsombékok közül már szemünk láttára két vízen járó puli tereli ki az akolhoz, mer a lovas legények oda be nem juthatnak." Majd a továbbiakban megállapítja, hogy „ az uszkár vagy pudli nyomait a terelő juhászkutyák külsejében igen gyakran szembeötlően tapasztalhatjuk, mert a Hortobágyon éltek is, élnek is olyan pulik, amelyeknek szőrzete az uszkár kültakarójának szőrzetével hasonlatosan göndörödésre igen hajlamos." Kenéz a pulit a puszták vadvirágának nevezte, mely szerinte az igazi pásztornak és tanyásnak, mint éber terelő és csivogó, kedvence volt. Méhely állítása szerint a spicc, illetve a puli forma kutyák az Északi-sark egész tájékán elterjedtek voltak, s így feltételezhető ,hogy „eleink már őshazájukban ismerték a pulit, s éppen nem lehetetlen, hogy a honfoglalás idején hozták magukkal. Suk Dezső a magyar pásztor-és juhász ebek ismerője a pulit így jellemzi:

„ Ez a kis kutya zseni mint nyájőrző, egyszerűen mesével határos mint juhterelő, a szó szoros értelmében nélkülözhetetlen. Sok esetben emberrel egyáltalán nem pótolható. Tanulékonyabb, intelligensebb ebfajta a világon nincs még egy. Láttam pulit-írja, amelyik juhász nélkül őrzött 400 birkát 25 hold gyepen, amely nem volt szélesebb 150 méternél, és körül volt véve vetésekkel. Ennek ellenére egy szál gabonát a birka le nem harapott, pedig a puli egyedül őrizte. Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud. Érteni mindent! Nemcsak gazdája szavait, de intését, sőt szemeivel kifejezett akaratát is parancsnak veszi és feltétlen teljesíti."

Herman Ottó szerint : „ A puli a legnevezetesebb terelő pásztoreb, nyilván a magyarok közép-ázsiai őskutyája, faj szerint van ma is Tibetben, Lhassában, honnan az angolok utolsó sikeres benyomulásuk után elhozták. Erről az öreg pásztorok hite az, hogy már az ősök hozták magukkal."

Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon fajtái, bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetők. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a rokonságot feltételezik. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű, hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra a puli kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett uszkár kereszteződés hatására vezethető vissza.

A puli nevének magyarázataként felmerülő két elmélet közül megítélésem szerint a közép-ázsiai szóeredet bizonyítottabbnak tűnik a német eredet feltételezésnél.

A magyar származású Schedel Andor és az angol Thompson ásatásai és nyelvészeti kutatásai a sumer kutyakultusz rendkívüli fejlettségét támasztják alá, amelyben a pulira utaló nyomok is felfedezhetők.

Tenyésztés a két világháború között

Az első világháború rendkívül megritkította a fajtatiszta kutya populációt. A magyar pásztorkutya fajták felkutatását és újra törzskönyvezését Dr. Raitsits Emil helyezte új alapokra. Az Állatorvosi Főiskola tanáraként nagy hozzáértéssel, elkötelezettséggel és őszinte alázattal tevékenykedett a magyar fajták nemesítésében. Munkásságával a kipusztulás határáról mentette meg fajtáinkat. 1924-ben, az 1899-ben létrehozott Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületétől (MEOE) különválva megalakította a Magyar Kutyafajták Törzskönyvét (MRT), melynek első elnöke volt. Az új szervezet hivatalos székhelye az Állatorvosi Főiskolán volt, ahol számos tenyészbemutatót és kiállítást is rendeztek. Dr. Raitsits egyetemi munkája mellett az Állatkert állatorvosaként is dolgozott, ahol az akkori igazgatóval, Dr. Lendl Adolffal együttműködve a magyar kutyafajták legszebb egyedeit gyűjtötték össze és mutatták be a hazai és külföldi látogatóknak. Az állatkerti tenyészet népszerűsítő tevékenysége nyomán fajtáink legjobb egyedei a világ számos országában ismertté és keresetté váltak. A külföldiek, elsősorban a külföldön élő magyar származásúak érdeklődését főként a puli keltette fel.

A fajtát bámulatos intelligenciája, önállósága, hűsége, bátorsága, no meg különleges szőrköntöse legendássá és népszerűvé tették. Az első világháborút követően a kutyakiállítások újraszerveződésével a puliból kiállítási sztárfajta lett. Az új alapokon szervezett tenyésztés tenyészegyedei küllemükben és karakterükben valóban az akkor elérhető legkiválóbbak voltak. A kanok közül Vidra és Bobi, a szukák közül Marcsa és Anikó „ győztes", majd „örökös győztes" címeket értek el. Marcsa kiváló tenyészszuka volt.

Legismertebb utóda az „örökös győztes" Gazdag Állatkert Csibész Pl 136 tenyészkan, a következő generáció meghatározó apaállata. E puliról Maugsch Gyula szobrászművész 1931-ben szobrot készített, amelyet a herendi porcelángyár sokszorosított. Az érdeklődés fokozódott a puli iránt. Pótolhatatlan lett, mint terelő eb, divatos házőrzővé, társállattá vált. Dr. Raitsits Emil köré egyre többen csatlakoztak, akik önzetlenül, valóban a legtípusosabb kanokat és szukákat kutatva nemesítették a pulit. Az 1930-ban kiadott Kutyatenyésztés című folyóirat elsősorban a magyar pásztorkutya fajtákat népszerűsítette. Raitsits Emil mellett Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Vantsó Gyula írásai voltak iránymutatóak. 1932 márciusában az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) felkérésére Dr. Raitsis megrendezte a magyar kutyafajták versenyét. Ezen a bemutatón 26 puli, 4 pumi, 17 komondor és 22 kuvasz vett részt. Az Országos Magyar Rendőrkutya Egyesület szervezésében a nagy nyilvánosság előtt itt szerepeltek elsőként a többszörös győztes rendőrpulik: 1934-ben, Raitsits halálával nagy űr támadt a magyar kinológiában. Utóda az Állatorvosi Főiskolán Abonyi Lajos lett, aki Anghi Csabával együttműködve továbbra is biztosított lehetőséget a magyar kutyafajták törzskönyvezésére.

1935-ben Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller Iván összeállították a magyar pásztorkutya fajták standardját.

Ugyanekkor döntöttek a színekről, és kizárták a tenyésztésből a foltos egyedeket. A második világháború kitörése előtti utolsó kiállítást 1940. március 31-én rendezték meg, s ezen 47 pulit mutattak be. A nyomasztó gazdasági helyzet megtörte a tenyésztés korábbi lendületét, de a létszámában megtöbbszöröződött, minőségében megerősödött puli állományt szerencsére drasztikusan nem csökkentette.

Megváltozott hivatás

A pásztorvilág átalakulásával, a mezőgazdaság egyre intenzívebbé válásával pásztorkutya fajtáink feladatai is módosultak. A villanypásztor bevezetésével a terelőkutyák jelen tősége csökkent. Szerencsére a puli kiváló alkalmazkodó képessége, tanulékonysága, hűsége és ragaszkodása átmentették a fajtát. Nemcsak a falvakban és vidéki városokban, de főváros peremkerületeiben és a leggazdagabb budai villák udvarán is otthonra talált. Raitsits Emil a húszas-harmincas években igen céltudatosan karolta fel és irányította a magyar fajták tenyésztését. Képzett állattenyésztőként és állatorvosként hamar átlátta, hogy a pásztorélet módosulásának hatása lesz a kutyafajták szelekciójára. Tudta, hogy a munka készségre és képességre épülő természetes kiválasztás helyett a pásztorkutyák nemesítésében a sporttenyésztés lesz a legjelentősebb fajtaformáló tényező Az általa kitűzött tenyészcél nem volt más, mint a puli karakterének, okosságának, igénytelenségének, röviden minden előnyös tulajdonságának megőrzése mellett egységes, tetszetős küllemű, a világ megannyi tájékán eladható, a kiállítások körébe is betörni képes fajta nemesítése. A nyájterelés szükségszerűen háttérbe szorult, a házőrzés, a társszerep élőtérbe került. Dr. Bordács Imre és Dr. Ócsag Imre irányításával a hatvanas években megkezdődött a fehéret, majd a hetvenes évek során a szürkét és a maszkos fakót nemesítő program. 1972-ben a Budapesten megrendezett kutya- világkiállításra 120 pulit neveztek be. A fajta tehát a kiállításokon ismét sikerrel szerepelt. Divat lett a puli, híres emberek, írók, költők, művészek és politikusok is egyre többen népszerűsítették. Az újra kitenyésztett színváltozatok segítették a fajta további térhódítását. Különösen kedveltté vált a fehér színű változat, amely a domináns fekete mellett rejtett módon öröklődik. A puli szőrzetének színöröklődési törvényszerűségeit Dr. Ócsag Imre és Sáfár László tárták fel 1974-ben.

A puli tenyésztése és különleges értéke napjainkban

A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre elkötelezettjei maradnak. Családkedvelő fajta, a gyerekekhez különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes, olykor sértődékeny. A legkitűnőbb házőrző. Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12 éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát.

Az elmúlt tíz év nyilvántartási adatait áttekintve megállapítható, hogy a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete által kiállított puli származási igazolások száma évenként jelentősen változik, 800-1500 között ingadozik. Az egyre több külföldi divatfajta megjelenésével párhuzamosan a puli népszerűsége sajnos csökkent. A fajta tenyésztése tenyésztési program alapján történik. A fehér színváltozat tenyésztőinek száma, talán a nyolcvanas évek elején érzékelhető rokontenyésztettségi problémák miatt, a kezdeti 10-15-ről, 4-5 meghatározó tenyészetre esett vissza. Javult a színek tisztasága, a fehér gyakorlatilag mentessé vált a hetvenes években még oly gyakori zsemleszínű árnyékoltságtól, ami hibának számított. A fekete, mint abszolút domináns szín valamennyi színváltozatot hordozhatja. A színre homo-illetve heterozigóta tenyészkanokat a fajtaklubok külön megjelöléssel tartják nyilván. A tenyészvonalak száma a fehér esetében 2-3, a feketénél 5-6. A hetvenes évek elején kibontakozni látszó maszkos fakó változat sokak számára idegenül hat. Valójában szórvány populációnak tekinthető, bár tény folyamatosan van újabb és újabb megszállottja.

A fajta esztétikai megjelenése a sporttenyésztés hatása alatt jelentősen javult. A homogén szerkezetű, zsinóros vagy szalagos lefutású, könnyebben ápolható szőrköntös általánossá vált. Egészségi kontrollként a csípőizületi, a térdizületi és a szemvizsgálatokat végeztetik a tenyésztők, bár ma még nem kötelező jelleggel. Egyre több puli tesz a klubok szervezésében terelő ösztön próbát. Az utóbbi öt évben a fajta értékének megőrzése érdekében a küllemi szépség mellett a terelő készség is szelekciós szemponttá vált.

A bírálat során kiemelten fontos értékmérői: Négyzetes testforma, testméret, koponya arányok, szőrköntös jellege, típusos mozgás, kereszttájékon hordott, szorosan zárt farok-tartás, bőrfelületek pigmentáltsága.

Mészáros Mihály

55 sz. FCI standard PULI

Származása: Magyarország
FCI besorolása:
I. fajtacsoport juhász- és pásztorkutyák
I. szekció: juhászkutyák
Munkavizsga nélkül
Rövid történeti áttekintés:
Ázsiai eredetű magyar terelő pásztorkutya. ősi változata minden valószínűség szerint vándorló, nomád pásztorkodással foglalkozó ősmagyarokkal került a Kárpát-medencébe.
Általános megjelenés:
Középméretű, szilárd szervezetű, négyzetes testarányú, finom, de nem túl könnyű csontozatú. Kissé szikár testének minden része jól izmolt. Az egyes testrészek alakulása nehezen ítélhető meg, mert testét erőteljes, szalagokat, vagy zsinórokat képező szőrköntös fedi. Bírálat során ezért célszerű végigtapintani. A fej szőrzete oly mértékben dús, hogy a fejet kereknek mutatja, és a szemeket árnyékolja. A kereszttájékra szorosan záródó, dús szőrzetű farok hátrafelé enyhén emelkedő testforma látszatát kelti.
Fontos méretarányok:
Törzshossz: 1/1
Fanghossz/fejhossz: 3.5/10
Mellkasmélység/marmagasság: 4.5/10
Övméret/marmagaság: 12.5/10
Fülhossz/fejhossz: 5.2/10
Viselkedés és jellem:
Élénk vérmérsékletű, rendkívül tanulékony fajta. Gyermekszerető, kitűnő házőrző. Mai formája a sporttenyésztés hatására alakult ki.

TESTFELÉPÍTÉS
1. Fej
Elölről nézve kerek, oldalról nézve
eliptikusnak látszik.
Agykoponya:
Koponya: Kicsi, és finom. A szemboltívek erősen fejlettek.
Stop: Gyengén fejlett
Arckoponya:
Orrtükör: Viszonylag kicsi, fekete színű.
Fang: Nem hegyes, az orrnyereg egyenes.
Ajkak/pofák: Feszesek, mélyen pigmentáltak.
Állkapocs/Fogak: A fogképletnek megfelelő teljes /42 fog/ ollós harapás.
Szemek: Közepes nagyságúak, sötétbarna színűek, kissé ferde metszésűek, élénk, értelmes kifejezésűek. Közepesen távol helyezkednek el egymástól. A szemhéjszél feszes, és jól pigmentált.
Fülek: Széles alapúak, középmagasan tűzöttek. A lógó fülkagylók kerekített V alakúak.
2. Nyak:
Középhosszú, feszes. Izmos. A vízszintessel 45 fokos szöget zár be. Dús szőrzet fedi.
3. Törzs
Felső vonal: Egyenes, a faroktartás miatt hátrafelé emelkedőnek tűnik.
Mar: Csak kis mértékben emelkedik a hát síkja fölé.
Hát: Középhosszú, feszes, izmolt.
Ágyék: Gazdagon izmolt, rövid.
Far: Rövid, enyhén lejtős.
Mellkas: Mély, hosszú, jól ívelt bordákkal.
Has: Hátrafelé fokozatosan húzódik fel.
4. Farok
A középmagasan tűzött farok minden esetben szorosan záródik a kereszttájékra. Kiegyenesítve a csánkig ér. Dús szőrzet fedi.
5. Végtagok
Elülső rész:
Lapocka, váll: A lapocka ferdén és feszesen fűződik a mellkashoz. A marból bocsátott egyenes a mell elülső részét annak legmélyebb pontján érinti. A lapocka és a felkar közötti szög 100-110 fokos.
Felkar: Középhosszú, jól izmolt, a test hossztengelyével párhuzamos.
Könyök: Szorosan a mellkashoz simul. A felkar, és az alkar közötti szög 120-130 fokos.
Alkar: Hosszú, egyenes, száraz izomzatú.
Elülső mancsok: Rövidek, gömbölydedek, szorosan egymás mellett elhelyezkedő ujjakkal. A karmok feketék, vagy sötét palaszürkék. A talppárnák sötét színűek, és rugalmasak. A mancsok állása közepesen széles, és párhuzamos.
Hátulsó rész:
A végtagok állása közepesen széles, és párhuzamos. A medence és a comb közötti szög kb. 100-110 fokos. A térdizület szögelése 100-110 fokos.
Comb és lábszár: Hosszú, és jól izmolt.
Lábközép: Rövid
Hátulsó mancsok: Kissé laposabbak az elülsőknél, egyébként ugyanolyanok.
6. Mozgás
Igen élénk, temperamentumos. Lépése rövid, vágtája gyors, rendkívül fordulékony. Mozgása gyakran jellegzetesen aprózó, pörgő, szökdécselő.
7. Bőr
Ráncoktól mentes, feszes, erősen pigmentált. A szabad bőrfelült minden színváltozatnál fekete, vagy sötét palaszürke.
8. Szőrzet
Kölyökkorban tömött, hullámos, vagy göndör lefutású. Később fürtöket képez, majd erős szerkezetű szalagokat vagy zsinórokat alkot. Szőrköntöse durvább felszőrökből és finomabb pehelyszálakból áll. A két szőrtípus határozza meg a bunda jellegét. Amennyiben a felszőr aránya nagymértékben meghaladja a pehelyszálakét, a szőrköntös nyitott, jellegtelen szerkezetet mutat. A kívánatosnál több pehelyszál túlságosan lágy szerkezetű, nemezesedő, nehezen kezelhető szőrzetet eredményez. A kétféle szőr genetikailag meghatározott helyes aránya alakítja ki a könnyen ápolható, esztétikus megjelenésű szalagos, vagy zsinóros formát. A zsinórok mérete a fartájékon, az ágyéktájon és a hátvonalon a leghosszabb /20-30 cm/. Legrövidebb a fejen, és a végtagokon /10-12 cm/. A fej ernyőzöttsége akkor ideális, ha a szőr erős szerkezetű, zsinórszerű lefutású. És jól takarja a szemeket és az arcorri részt. A kifésült, az elhanyagolt, gubancos szőrzet egyaránt nem kívánatos.
11. Színváltozatai
- Fekete
- Fekete, kissé rozsdavörös, vagy szürke árnyalattal
- Fakó, határozott fekete maszkkal a pofa körül
- Szürke
- Gyöngyfehér, zsemleszínű árnyalattól mentesen
A szügy tájékán maximum 5 cm átmérőjű fehér folt megengedett. Az ujjak közötti fehér tűzöttség nem számít hibának.
Minden más jellegű jegy, színeltérés hiba.
9. Méret
Marmagasság:
Kanok: 39-45 cm, ideális méret: 41-43 cm
Szukák: 36-42 cm, ideális méret: 34-40 cm
Testsúly:
Kanok: 13-15 kg
Szukák: 10-13 kg
10. Hibák
Az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, amely értékelésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával.
11. Kizáró hibák
- Rövid, nyílt szerkezetű, sima szőrzet
- Sarlószerű, vagy zászlós faroktartás
- Színhibák és foltosság
- Előre- vagy hátraharapás
- P2-3-4, és M fogak hiánya
- A standardban rögzített mérettartománytól eltérő méret

Utólagos megjegyzés:
A kanoknak két, teljes egészében a herezacskóban elhelyezkedő, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkezniük.